Félig tele vagy félig üres?

Egy év és két hónap Budapesten, túl a terhességen, túl a hazaköltözésen, túl az adminisztráció borzalmas útvesztőin, túl a szülésen és túl a kezdeti frenetikusan fárasztó időszakon.

Kedd reggel van. Az éjjel megint háromszor keltem fel Félixhez, egyszerűen nem akar átállni az egy felkelésre. A nulláról nem is álmodom. Igaz, egy anyuka elmesélte nemrég, hogy ő óránként kel fel éjjel a 8 hónapos fiához, ezért azóta nem bánom túlságosan ezt a hármat sem.

Iszom a kávémat, hallgatom Korina reggeli csicsergését iskola előtt és arra gondolok, hogy ezek a napok tökéletesen egyformák. Semmivel nem tudom megkülönböztetni a hétfőt a keddtől. Csak amiatt tudom, hogy hétköznap van vagy hétvége, hogy Korina elkezdte az iskolát és ott már észnél kell lenni. Ez a feladatom, egy elsős nyomonkövetése és a pelenkatartalom-éhség-alvás triumvirátusának figyelése. Mit kellene ma csinálni, hogy jobb kedvem legyen? Kedd van, jön a Nők Lapjám, bár ha nyugodtan akarom elolvasni, akkor estig várnom kell.

Kedden nincs semmilyen baba-mama program, na nem mintha beváltották volna a hozzá fűzött reményeimet, de azért ott mégis lehet emberekkel találkozni. Ha szerencsém van nem csak az éjszakai alvásról és a bölcsődei helyzetről beszélgetünk. Általában nincs szerencsém. Énekelni sem tudok, hiába Ringatózik manapság minden valamirevaló anyuka. Nem baj, azért én is feliratkozom a szerda reggeli órára. Csak fél óra, annyit kibírok és Félix az első alkalommal is imádta. Csak ne kellene kánonban énekelni a Hull a szilva a fáról című klasszikust. Nem baj, úgysem hallatszik ki a hamisságom a csoportból, a többiek úgyis szépen énekelnek. Aztán persze mindenki siet haza, vagy az ismerősével cseveg egy kicsit a játszóházban. Nehéz vidékiként beintegrálódni itt, ha már az ember nem az egyetemista éveit tölti. Nulla kapcsolati háló a gyerekezéshez, de a munkához is csak minimálisan van több négy budapesti munkás évvel mögöttem. Ez a sok jövés-menés és oszágok közti ugrabugra hátránya. A nemzetközi mamis csoportokban legalább gyakorlom az angolt és érdekes, hogy ki miért és hogy került Budapestre és milyennek látják Magyarországot a saját hazájukhoz képest. Ott még egy-két tanácsot is tudok néha adni és akkor legalább úgy érzem, hogy valakinek segíteni tudtam egy kicsit és nem uralkodik el rajtam a hasznavehetetlenség érzése. A szervezéssel viszont felhagytam, van elég csoport, legalábbis számomra elég. Keresem a helyemet. Budapesten nem vagyok igazi, hiteles tagja a külföldi csoportoknak, mert én nem úgy szenvedek, mint ők, hiszen én otthon vagyok, ők pedig idegenben. Nantes-ban én is egy külföldi voltam a sok közül, ugyanazokkal a kínokkal megáldva, mint a többiek. Ott ez volt a közösség, ahova tartozhattam a nyelviskolán kívül. Persze ez így normális.

Több mint három éve, hogy otthon dolgozom, tanulok, gyereket nevelek. Sosem lógatom a lábam, de úgy érzem, hogy mégsem jutok egyről a kettőre. Mintha az élet mindig csak azt mondaná: Zsófia, próbálkozz csak tovább, ez még egy picit kevés. Megtanultál franciául? Remek, akkor most tanulj tovább, hogy felsőfokon beszélj! Online közösségi média marketing tanfolyamot csináltál? Fantasztikus, de tudod-e használni is a megszerzett tudást? Ó, még nem nagyon próbáltad, csak a saját oldalaidon? Akkor sajnos nem tudok segíteni, a céges profilomat nem merem rád bízni. Jársz anyukás vállalkozói napokra, coachingra, ötletelésre és még a babádat is viszed magaddal? Milyen energikus kis anyuka vagy, nem semmi, de jól átgondoltad ezt? Én úgy látom, hogy ez a vállalkozósdi nem neked való, mert úgy továbbra is egyedül leszel és otthon dolgozhatsz, amit nem akarsz már. Próbálsz tanulni és fejleszteni magad, megtanulnád hogy kell egy tervezőprogrammal dolgozni? Kitűnő hozzáállás, de most nem lesz nyugodt két órád, hogy elmélyülhess a grafikus tervezés szépségeiben és úgyis ötször kell próbálnod ugyanazt, mire sikerül, hatodszorra pedig nem emlékszel rá, hogy csináltad. Minek erőlködsz? Élvezd inkább ezt az időszakot, Félix már 10 hónapos és olyan hamar felnőnek…

Nézem a gyönyörű kisbabámat, ahogy fel s le közlekedik négykézláb a nappaliban, és arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, de mégis azon kattog az agyam, hogy mi a fenétől érzem annyira unalmasnak a napokat?! Eddig tartott a nyugaton felszedett optimizmusom. Lássuk be, hogy mégis számít a környezet, amiben az ember benne van. Vagy a környezet hiánya. Nantes-ban mindenkiben a lelkesedés szikrája pislogott, a munkanélküliben, a betegben és a sok gyerekesben egyaránt. Ezzel egymást erősítették. Ezt a lendületet, bizakodást és tenniakarást hoztam haza magammal egy évvel ezelőtt Budapestre bízva abban, hogy ha hasonló gondolkodású emberekkel veszem körül magam, akkor megmarad  mindez bennem. Igaz, hogy alig vannak körülöttem emberek, akikkel pedig összehoz az élet, azok elég vegyes képet mutatnak. A velem hasonlóan gondolkodó, lendületes barátoknak millió dolguk van, ugyanúgy, mint nekem de ha néha összefutunk, az feltölt és lendületet ad egy darabig.

Ideje állást keresni. Tudathasadásos állapot a francia és a magyar szokások között vergődni ezen a téren. Francia ismerőseim nem értik mit keresek még mindig otthon egy 10 hónapos gyerekkel (ott egy 3-4 hónapos de maximum 6 hónapos baba már megy a bölcsibe), a magyar ismerősök pedig furcsállják, hogy miért oly sietős nekem visszatérni a munka világába, amikor legalább 2 évig nyugodtan otthon maradhatnék.

Vajon mennyit ér 2019-ben a sok tapasztalatom, mennyire vagyok öreg a munkerőpiacon 41 évesen, elég-e az angol és francia nyelvtudás valamire, mennyit változott 5 év alatt a részmunkaidős állások piaca és megítélése (szerintem semmit) és vajon mennyi idő alatt fogom tudni újra használni mindazt a számítógépen, amit évek óta nem használok? Fel. Kell. Pörögni.

Szerda délután. Csipog a telefonom. Üzenet jött egy kedves francia barátnőmtől. Elkedzem olvasni és összeszorul a gyomrom. Kiújult a rák, újra műteni kell, aztán megint sugárterápia hónapokon keresztül. Egyszerűen nem értem, hogy mi történhetett, amikor már végre túl volt a nehezén. A nagylányaink legjobb barátnők, ő pedig egy csupaszív, vidám lélek, akinek most megint az életéért kell kűzdenie.

Mindent átértékelek, semmi bajom. Kicsit süket vagyok, kicsit rossz a látásom, van egy allergiám és nagyon hiányzik az emberi interakció.

Péntek. A folyosón összefutok a kerekes székes ausztrál lánnyal aki a kutyájával lakik nálunk. A garzonunkat kivette két hónapra az Airbnb-n. A Central European University-n tanít politikatudományt, Kanadában lakik és a szemeszterek idejére jön Budapestre, és mindig az Airbnb-n foglal lakást valahol a városban. A régi pesti bérház súlyos vaskapuja, a kidőlt-bedőlt lift kovácsolt vas külső ajtaja nem akadályozza meg semmiben. Annyira próbáltam lebeszélni, hogy szerintem miért nem fog működni az, ha nálunk akar lakni, mégis mindent megold. Mindig mosolyog, amikor összefutok vele a folyosón. Komoly inspiráció ő számomra. Ilyenkor visszakapom a lendületemet és megyek tovább.

Facebooktwitterredditpinterestlinkedinmail

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *